Mérnök ember vagyok, akinek megadatott, hogy munkája során több országban tehetett látogatást. A hivatalos szakmai programok mellett mindig törekedtem arra, hogy az adott városban lehetőleg kulturális és gasztronómiai programokat is szervezzek magamnak – természetesen saját költségemre. Ahogy illik, itthon előzetesen felkészültem a várható élményekre és ennek sokszor vettem hasznát. Azért néha adódtak váratlan, de kellemes meglepetések és új felfedezések, amire nem lehetett előzetesen felkészülni.
2015. október 7-e volt aznap. Madridban voltam és egy hosszú, kimerítő szakmai program után elhatároztam, hogy elmegyek egy jót vacsorázni, megízlelni a spanyol konyha finomságait és megkóstolni valami finom vörösbort. Sikerrel jártam. A vacsora végén kávét kértem és gusztusom támadt egy kis konyakot is meginni. Nézegettem az itallapot és megakadt a szemem egy általam akkor még ismeretlen italon – a Lepanto brandy de Jerez-en. Megkóstoltam és nagyon ízletesnek találtam. A szállodába visszaérve elkezdtem az interneten kutakodni a Lepanto-i csata története után és megdöbbentem, mert a nevezetes tengeri ütközet éppen 444 évvel azelőtt történt. Próbáltam visszaidézni, hogy mit tanultunk mi annak idején történelemből erről az eseményről. Nem emlékeztem igazán rá. Régebben jártam ugyan Barcelonában és ott láttam a Tengerészeti Múzeumban a La Real-t, Don Juan de Austria egykori zászlóshajójának másolatát és a Lepanto-i keresztet a Barcelóna-i katedrálisban,de ez már régen volt.
A madridi látogatás óta, amikor is a repülőtéren hazafelé vettem egy üveg Lepanto brandy-t, amibe többször bele-bele kortyolok azóta is – sajnos egyre kevesebb van már az üvegben –, és elgondolkodom a történelemről, a lehetséges párhuzamokról és arról, hogy a történelem oktatásának milyen jelentős szerepe van az emberek gondolkodására, véleményalkotására, végülis – akár milyen furcsa – de a mindennapi életükre.
Az utóbbi időben – hála az internet lehetőségeinek – sok olyan értesülést sikerült szereznem akár publikációk, akár előadások formájában, amelyekből az derül ki, hogy közeli és távolabbi történelmünk eseményei nem egészen úgy zajlottak le, vagy nem olyan ok miatt következtek be, mint azt a hivatalos történelem-oktatásban tanították – és ma is tanítják – nekünk. Ennél súlyosabb felismerés az, hogy sok olyan esemény, történelmi tény volt, aminek a hivatalos oktatásban nyoma sem volt. Nem kívánom minősíteni az elhallgatás okát, de egyre jobban felmerül a tudatosság ténye bennem. Tudom persze, hogy a történelem tudománya nem teljesen egzakt, átitatódik és befolyásoltatódik az aktuális politika érdekeivel. Az érzés azonban, hogy megfosztottak valami fontos dologtól, amire akár büszke is lehetnék, lehettem volna, amit jó lenne tudnom, ami erősíthetné nemzettudatomat, ami növelné ismerteimet hazám, Európa, de
tágabban a világ mai helyzetének jobb megértésében, ami végső soron erőt adhatna a mai feladatok megoldásához – egyre erősebb bennem. Van nekünk, magyaroknak egy furcsa szokásunk: értékeinket nem tudjuk, vagy nem akarjuk felismerni. Más nemzetek – akár kicsiny jelentőségű – értékeiket is felmagasztalják, és mi csak nézünk, hogy vajon miért is vannak ezért annyira oda.
Két példát említenék. Mindkettő összefügg a 100 éve lezajlott első világ-háborúval. Az egyik a magyar repülőgépgyártás Albertfalván, a másik a tengeralattjárógyártás az akkori Magyarországon. Sajnos kevesen tudnak ezekről a tevékenységekről, pedig büszkén vállalhatnánk őket, mint a magyar ipari teljesítőképesség és nívós műszaki megoldások példáját.
De térjünk vissza kissé még Lepantohoz. A szokásos európai széthúzás ellenére abban az áldott pillanatban sikerült egy nemzetközi összefogást létrehozni és győzelmet aratni. Napjainkban nem ugyanerre volna-e szüksége a „vén” Európának, hogy a siker minimális reményével tudjon szembenézni és tettekkel gátat szabni a létét fenyegető veszélyeknek?
Nézzük meg, hogy voltak-e olyan magyar történelmi események, amelyekre büszkék lehetnénk, és amelyekben szintén az összefogás ereje adott lehetőséget sikerek elérésére. Egyet említenék most csak – mert e körül nagy vihar kavarog napjainkban – a nándorfehérvári győzelmet.
Szomorú kérdés, hogy az említett – a büszkeségre okot adó – eseményekkel kapcsolatban milyen szegényes a kortárs irodalom és média kínálata (gondolok itt történelmi, vagy ismeretterjesztő filmekre elsősorban). Eszembe jut az a szomorú tapasztalat, hogy az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc témájában például visszatérően három filmet vetítenek a magyar médiában: Feltámadott a tenger, Kőszívű ember fiai és a 80 huszár. Évek, évtizedek óta…
Itt lenne az ideje annak, hogy a humán értelmiségnek az a része, amelyiknek a nemzet önismeretének pallérozása a feladatai közé tartozik, felébredjen végre és tegye a dolgát mindannyiunk érdekében és hasznára.
MILHÍR Magazin 4. szám 