Jankovics Marcell: Hogyan ünnepeljük a karácsonyt?

Ne úgy, ahogy manapság. Hagyományos módon viszont nehéz lenne. A gazdag szokásvilágú egyházi ünnepek a paraszti életmódhoz igazodtak. A paraszt akkor ünnepelt, amikor szusszant egyet a nagy munkák (vetés, aratás) után, de főleg télen, amikor a gazdasági év lezárult és az egész éves fáradozást pihenhette ki. A karácsony ennek az időszaknak volt a főünnepe, és szemben az egyházakkal, az átlagember ma is a legfontosabb ünnepének tartja, miközben a gazdasági évet épp a karácsony ünnepkör közepén zárjuk. Miért is? Az életmód ezzel együtt rohanó tempóra váltott, a vallásosság egyre inkább háttérbe szorul.

     Mi a teendő? Áttenni a gazdasági évzárást nyár elejére minden területen, ez a kormányzat feladata. A lassítás, a fékezés az egyén dolga, a vallásosság terén az egyházaké a sokasodó tennivaló. Én mint aki beleragadva a hagyományba, és koránál fogva már nem kiszolgáltatottja a környezetének, és mint aki rengeteget írt, beszélt a karácsonyról, hogy ne nagyon ismételjem magam, annyit tehetek, hogy elmesélem, milyenek voltak a gyerekkori karácsonyaim. Talán ezzel  is tettem valamit.

     Apám fantasztikusan tudott ünnepet teremteni. (Anyám is, de ő a konyhán cselekedett elsősorban.) A karácsony nálunk adventtel kezdődött. A közeledő ünnepeknek, melyek közé már a ’komolyan vett’ Mikulás-est is beletartozott, fenyőgallyacskák voltak első jelei, amelyeket a családtagok falon függő fényképei, az ágyam fölött lévő ezüst feszület és Barabás Miklós melléje akasztott Kossuth Lajos metszete mögé tűzött. (Nem értettem, hogy a falon függő lepkegyűjteményt miért kerülték el az angyalok.) Utána meglepetésszerűen angyalhajat találtunk az ágyunkban, és izgatott érdeklődésünkre Mami, Api (így hívtuk magunk között őket) titokzatosan azt suttogta, hogy már angyalok járnak mifelénk. Ideje írni a Jézuskának.

     Őrzök egy levelet, amit Jézuskának címeztem a Mennyországba. 1946. XI. 30-ai keltezésű. Bár Mami azt állította később, hogy én már 5 éves koromban tudtam írni-olvasni (majdnem olyan korán, mint Lenin), ezt a levelet Eszter, a nővérem írta a nevemben, aki ekkor még szintén csak 12 és féléves kislány volt. Én legfeljebb csak tollba mondtam neki. Ha tudtam is írni valamennyire, az bizonyosan ákombákom volt a levélke ’kiírt’ írásához képest.

    Egyszer egy ólomszürke november végi, december eleji délutánon halálosan unatkozva bambulok ki az ablakon, amikor váratlanul megpillantok a Vérmező túloldalán, a Déli-pályaudvar előtt egy ’igazi’ Mikulást masírozni, összekötözött fenyőfával a vállán. Ez nemhogy rombolta volna, még növelte is a hitemet. Abban az időben nem volt magától értetődő, hogy egy gyerek, pláne, ha a világtól elzárva nevelték, fenyőfa-árusításba, ál-mikulásokba botoljék. Úgy, ahogy a szemem elé került, pöttöm kis alakja a távolban, nagyon is hihető volt.

     Eszter is, én is sokáig megőriztük az illúzióinkat. Eszternek ugyan még a születésem előtt rá kellett döbbennie, hogy a fát, ajándékokat ’nem a Jézuska hozza’. Drámaként élte meg. Sírva mondta szüleinek, hogy ha ezek után az is kiderül, hogy nincs Isten, akkor ő öngyilkos lesz. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért a tudata alá söpörte a tényeket, és lelkesen, hittel vett részt a készülődésben.

    Karácsony előtt egy héttel az egyik szoba bezárult előttünk. Azt mondták, azért van bezárva, hogy ne zavarjuk az angyalokat. Renoválás előtt, amikor a szalont amúgy is zárva tartották – a szalon lett volna a legmegfelelőbb ünnepi helyszín –, a nappaliban ügyködött az Angyal, az én angyali Édesapám. (Az Attila utcában laktunk, és a lakásunk utcai frontját több találat érte az ostrom alatt.)

     Amikor elérkezett a szenteste, Mami megterített a hallban. Megvártuk, míg a várt és bejelentkezett rokonság befut: Marci nagypapáék Juci nagynénémmel. (Egyszer-egyszer távolabbi rokonok is jöttek, de inkább csak ’fagyújtás’ után, vacsorára. Fagyújtást mondtunk, de szerencsére soha nem gyulladt ki a fa.) Ekkor a Főrendező kiparancsol mindenkit a cselédszobába. Ő is velünk marad néhány percig. Aztán türelmetlenül az órájára pillantgat, majd gyanúsan csillogó szemmel közli velünk, hogy megnézi, mi történt, miért nem szól a csengő. Kimegy, és persze megszólal a csengő. Visszajön, és megkérdi: – Mintha hallottam volna valamit. Ti nem hallottátok? – Deeee, menjünk már! Már toporzékolok a türelmetlenségtől. Az oldalfolyosón, fürdőszobán át bevonulunk a sötét gyerekszobába. Akkor kitárul magától a nappaliba vezető kétszárnyú ajtó. (Api nem velünk jött, hanem visszasettenkedett az előszobán és hallon át a nappaliba, és az ajtó mögé bújva ő tárja ki.) Betölt minket a fényével a plafonig érő karácsonyfa. Üvegszálas glóriában Rafael könyöklő angyalkái (préselt színes képecske kivágva) a tetején, rengeteg gyertya és csillagszóró, gömbdísz, szaloncukor, kis fonott kosárka más nyalánkságokkal, csiptetős üvegdísz (piros csőrű gólya, fehérpöttyös piros kalapú gomba, csókolózó galambok), drótos műgyümölcs, girland ezüstlamellából és persze, angyalhaj. Piros, fehér (ezüst) és zöld minden. Más szín, ha volt is, nem tűnt fel. A fa alatt betlehem és az ajándékok.

     Megsemmisülök a gyönyörűségtől. Eszter és én letérdepelünk a fa elé. Előttem van a hosszú fekete copfjaival, a katicabogár formájú csatokkal a végükön. Nekem el kell mondanom a Miatyánkot (a végén az elmaradhatatlan kiegészítéssel: „és hozd haza a hadifoglyokat!”). Ezt valamiért ’férfimunkának’ tekintették.  A karácsonyfán sziporkáznak a fények, az asszonyokon szikrázott az ékszer (Jaján a strassz, Mamin brill fülbevalója, nagymamáéra nem emlékszem), a szemükben a könny. Mi ketten felhőtlenül boldogok vagyunk.

     Összesen talán három karácsonyon. A ’45-ösre és a korábbiakra nem emlékszem. Nem lehetettek valami fényesek. A háborút menekültként távoli vidéken, Csallóközben és a szlovenszkói Bazinban, szlovák rokonoknál vészeltük át, ’45-ben a lakás nagy része romokban hevert még. ’46-ban és ’47-ben volt olyan, amilyennek leírtam, bár a ’47-es karácsonykor mumpszom volt, de az izgalmam meg az örömöm azzal együtt óriási volt, és oda is engedtek a fa alá, így a cipóvá dagadt torkom egyáltalán nem zavart. ’48-ban, a renoválás után a szalonba hozta a ’Jézuska’ a karácsonyfát. Helyesebben fákat. Api nem kapott mennyezetig érő fenyőt, vett tehát két kicsit, egy nagyobbat Eszternek és egy kisebbet nekem. Ez a karácsony sem maradt el a másik kettőtől. A ’49-est beárnyékolta nagypapa halála, a növekvő áruhiány és a felnőttek félelme a jövőtől. ’50-ben már megint egészen más volt a helyzet.

     Karácsony addig számomra a szentestét jelentette. Emlékem sincs gyerekkoromból az ünnep további folyásáról. Nyilván elmerültem új játékaimban.  A karácsonynak megvolt a maga ünnepi étrendje, de a szentestei menüből csak a franciasalátára és a hideg fogasra emlékszem. Anyám ezt készítette, amikor csak futotta rá és ameddig bírta magát. Ez volt az első, és sokáig az egyetlen hal, amit megettem, sőt, szerettem, nyilvánvalóan azért, mert nincs igazán halszaga és halíze, különösen hidegen. Őszintén megvallom, karácsonyból nem az evés érdekelt, sem akkor, és később sem igazán, amikor már én lettem az angyal. Az első öcsödi karácsonyt kivéve. Akkor olyan, de olyan kiéhezettek voltunk finomságokra, és hát kaptunk külföldről csomagot. Biztos volt benne szardínia. Mindamellett tény és való, hogy szenteste sohasem bírtam sokat enni.

     Nem mondtam még: apámat 1950-ben letartóztatták. Négy évig azt se tudtuk, él-e, hal-e. Azon a karácsonyon anyám azt mondta: „Most már te vagy az egyetlen férfi a családban. A karácsonyfa díszítése mostantól a te dolgod.” És ez így van azóta is. Mami azért döntött így, mert ha addig Api díszítette a fát, akkor ez férfimunka, továbbá ehhez művészi ízlés kell: „Neked van, fiúkám.” (A lakás ’46-os kifestésekor rám bízta, melyik szobát milyen színűre fessék!) Akkor erre nagyon büszke voltam, és kielégült hiúságom elnyomta bennem a vágyat, hogy olyan jó lenne még gyereknek maradni.

     Apám 1956-ban kiszabadult ugyan, de félig béna roncsként kapta vissza rendőrileg ellenőrzött szabadságát. Fél kézzel, bizonytalanul állva nem lehet fenyőfát díszíteni. (Két évet agyvérzés okozta bénulással tartották fogva, igaz, életfogytiglani büntetését leszállították nyolc évre, mivel hogy ártatlan volt.)

   ’51 nyarán anyámat, nővéremet és engem kitelepítettek Öcsödre. Ünnepeink közül a karácsony volt Öcsödön is a legemlékezetesebb. Igaz, kimaradt belőle a vallás.  mehettem A kitelepítettek este 8 után nem hagyhatták el otthonaikat, nem mehettek éjféli misére.. Ekkor már ajándékokra sem fájt a fogam. Annak örültünk, hogy meleg ruha és olyan élelem érkezett csomagban, ami változatosabbá tette egyhangú étrendünket. Kicsi fánk volt, Eszter apró gyerek-karácsonyfadíszei kerültek rá, és ha jól emlékszem, Nagyesz, anyai nagyanyám szaloncukra. Amíg bírta magát, minden évben készített szaloncukrot, szépen be is csomagolta, ahogy kell. A bolti szaloncukrot utáltam, de az övét nem.

     A ’családfőszerep’ pedig tovább bővült. Juci néném sugalmazására karácsonyi, újévi, húsvéti, név- és születésnapi üdvözlő kártyákat gyártottam szakmányban, amelyeket aztán ő Pesten értékesített, darabját 1 forintért. Ügyetlen, akvarellel színezett rajzocskák voltak ezek, de legalább egy Békekölcsön-jegyzésre való összejött belőle évente. (Kellett a pénz, a rendes munkalehetőségtől megfosztott kitelepítetteket sem hagyták ki a kötelező ’jegyzésből’.) Szó szerint ez tette gazdaggá öcsödi karácsonyaimat.